A ma ismert magyar néptáncok teljes mértékben az európai népek által, több százados egymásra hatás során kifejlesztett táncok közé tartoznak. Európa és ezen belül Magyarország legkorábbi néptáncai a középkorban kialakult körtáncok voltak. A magyar néptánc szabályozott és páros formái a 17. és 19. század között keletkeztek. Régebbiek közé sorolható a botoló, a legényes és a karikázó, míg a csárdás és a verbunkos tánc újabb táncstílust képvisel. A legkorábbi időszakban a tánc kapcsolattartás volt a túlvilággal. A későbbi körtáncok és füzértáncok már a szórakozást szolgálták. Ezek után jelentek meg a fegyveres táncok, melyek szerepe katonaságba való toborzás volt. Legkésőbb terjedtek el a páros és forgatós táncok, mely főként a férfi-női kapcsolatokról szólt.

A hagyományos magyar néptánc az 1930-as évekre szinte teljesen elhalt. Az akkori modern zene átvette a hatalmat, a zene mellé pedig új stílusú táncok is párosultak. Erre válaszul pár budapesti aktivista megpróbálta újraéleszteni a régi magyar néptáncot. Körbejárták az országot, és az addigra már a határon túlra eső vidékeket, majd rögzítették a kis falvakban még megőrzött népszokásokat, táncokat, énekeket, gyermekjátékokat. Miután ezeket rendszerezték, céljuk volt minél szélesebb körben továbbadni a megszerzett tudást. Erre alkalmasnak tűnt, hogy táncházakat szervezzenek, ahova egy amatőr is ellátogathat. Ezért indult el a  táncházmozgalom az 1970-es években. Előzménye még az 1950-es években megalakult Magyar Állami Népiegyüttes, illetve pár  néptánc együttes és népi zenekar létrejötte volt. Végül az 1970-es évekre kialakult a magyar társadalomban a népi kultúra megismerése és megélése iránti igény. Az első táncházat 1972. május 6-án tartották Budapesten. A táncházmozgalom óriási lendülettel haladt előre. Rengeteg lelkes amatőr indult gyűjteni, zenekarok, táncegyüttesek, dalkörök alakultak. A táncház a városi fiatalok egyik szórakozási formájává vált. Mindenkinek lehetősége nyílt előképzettség nélkül tanulni, táncolni, zenélni, improvizálni. Emellett a  néptánctáborok lehetőséget kínáltak bárki számára, hogy a táncok származási helyén, a még élő, idős adatközlőktől személyesen tanulhassák meg a hagyományos kultúra értékeit. Mostanra a táncházmozgalom mintaértékűvé vált a világ folkloristái számára. Olyan mozgalomról van szó, mely során a különböző táncegyesületek maguk köré gyűjtik a magyar néptánc és népzene kedvelőit, és lehetőséget biztosítanak számukra annak gyakorlására, illetve az az által való kikapcsolódásra, mintegy szabadidős tevékenységként.  Táncházmozgalom lényege leginkább az, hogy a néptánc és népzene színpadi műfaból újra közösségi szórakozási formává vált. Létrejött az a hely, ahol lehetőségük van „amatőröknek” is beszállni a táncba, ahol az aktív részvétel és az improvizáció a lényeg, a látványosság helyett a saját szórakozás. 

 A néptánc elsősorban ma hagyományőrzésről szól. Megtanuljuk, majd megpróbáljuk továbbadni régről magunkkal hozott értékeinket, hogy azok ne vesszenek el.  Ezen kívül a tánc szórakozás. Aki szeret táncolni, tudja, hogy mennyire alkalmas arra, hogy elengedjük magunkat, hogy kiszakadjunk a mindennapi szürkeségből. A tánc mozgás is. Jobb állóképességre, koordinációra, testtudatra tehetünk szert. Nem utolsó sorban a tánc pedig lehetőség, hogy egy mozgalmas közösség tagjai legyünk.